Már el is felejtettem, hogy hetekkel ezelőtt elküldtem egy választ, így teljes meglepetésként ért postaládámban a levél, ami mozizni hívott.
_sflb.jpg)
Műsoron a Rockhajó, Richard Curtis filmje. Ő rendezte az Igazából szerelem című korábbi kassza- és közönségsikert is, de forgatókönyvíróként ismert igazán. Olyan filmek megírásában vett részt, mint a Négy esküvő, egy temetés, a Bridget Jones naplója vagy a Sztárom a párom, szóval igazi nagyágyú. Ezt bizonyítja a szereposztás is. Második filmjéhez is a legjobb angol színészeket sikerült megnyernie, a plakátról többek között Bill Nighy, Rhys Ifans, Gemma Arterton és az amerikai „import”, az Oscar-díjas Philip Seymour Hoffman néz ránk. Az előjelek tehát kedvezőek.
„Miért csak most szólsz?” Nagyjából ezt a mondatot ismétli mindenki, akit elhívok. Egyesek vacsorázni, haza vagy lánybúcsút szervezni mennek, én pedig moziba, a kitartó keresés ellenére is egyedül…
Voltam már korábban is ilyen vetítésen, így nem lep meg, hogy a helyeket érkezési sorrendben lehet elfoglalni, így érdemes viszonylag korán érkezni. Ez sikerül is, az elsők között jutok a terembe, tehát van időm szemrevételezni a többieket. Körülöttem egyetemisták, nyugdíjasok, barátnők. Leginkább párok, de rajtam kívül is vannak egyedül. Ez megnyugtat.
Nasi nélkül ma már nem teljes a moziélmény, így mindenki kezében ott az adekvát kukorica, üdítő vagy nachos. Épp a rettenetes salsa-szószon elmélkedem magamban, mikor balról nagyon ismerős hangot hallok. A jellegzetes orgánumhoz tartozó férfi is ismerősnek tűnik, de hirtelen nem jut eszembe hol is hallottam már korábban ezt a hangot.
Nem sok időm marad ezen töprengeni, mert a máskor elmaradhatatlan reklámokat és bemutatókat ezúttal megússzuk, és már kezdődik is a film, ami az angol kalózrádiók aranykorába, 1966-ba kalauzol el minket. A sztori a legnépszerűbb ilyen rádiónak otthont adó hajón játszódik, ahová a tizennyolc éves Carl büntetésből érkezik nagybátyjához, amiért kirúgták az iskolából. A hajó pedig minden, csak nem büntetés, ugyanis az ott élő és dolgozó DJ-k a klasszikus sex, drugs and rock n’ roll jelmondat alapján töltik mindennapjaikat. A vásznon ma már mókásan festő ingek, zakók és cipők, hatalmas barkók és fura frizurák. A lányok sikítoznak, a hangszórókból pedig folyamatosan szól a zene.
Nagyjából a film felénél tudatosodik bennem, hogy a Rockhajó tulajdonképpen nem is igazi film. Kenneth Branagh ármánykodása ellenére is a történet csak másodlagos, a hangsúly a zenéken van, az alkotás igazából egy igen hosszú tracklist. Olyan a Rockhajó, mint a Mamma Mia!, csak itt nem az Abba szól, hanem azok a zenék, amik Angliában akkor voltak divatosak, amikor itthon az Illés-Metró-Omega hármas uralta a slágerlistákat.
Annak pedig jó. Az elv korábban működött Meryl Streep-pel és az Abbával, itt pedig működik Rhys Ifans-szel és Jimi Hendrix-szel vagy épp David Bowie-val.
A kissé hosszúra nyúlt lezárás ellenére is elégedetten állok fel a székből. Hazafelé sétálva pedig az is eszembe jut, honnan volt az ismerős az arc a teremben. A rádióból, persze: ”Dénes Tamást hallották, ciao, ciao!”
