A szokásos. Pénteken haza, vasárnap vissza.
Hely már csak a dohányzó kocsiban. Egyetemista, könyvelőnő, tűzoltó, melós. HVG, Kiskegyed, rejtvény, Blikk. Light kóla, jeges tea, ásványvíz, sör.
Egyszer csak megállunk.
Az ablakokban fekete üresség, a fülkében száz ember, egyetlen kérdés: „Miért nem megyünk?”
Kalauz jön: felsővezeték-szakadás. Egyetemista, melós, könyvelőnő reakciója ugyanaz: telefon.
Telefon anyának, barátnőnek, kislánynak, férjnek. „Késünk.”
Kalauz újra: fél óra. Tűzoltó intézkedik, vagy legalábbis úgy tesz. Egyetemista rágyújt, könyvelőnő lapoz. A melós kinyit még egy sört. Várunk. Sztorik vezetékekről, elromlott mozdonyokról, gázolásokról. Mindenki tud mindent, senki sem tud semmit.
Ismét kalauz: újabb fél óra.
Telefonok. „Nem, még mindig nem.”
Morgolódás, értetlenség. Miért és hogyhogy? Mikorra!? „Már otthon kellene lennem.” Senki nem hiszi el. Mindenki beletörődik.
Hirtelen kattanás, ajtók záródnak.
Elindultunk, haladunk.
Haza.
Mint minden pénteken.