Megint nem sikerült.
Játszhat akár Molnár Tamás, akár a Steinmetzek, akár Hárai, Hosnyánszky vagy a Varga-testvérek, Szerbiát nem tudjuk legyőzni a 2004-es athéni olimpiai döntő óta.
Annak pedig már öt éve.
Találkoztunk velük Európa-bajnokságon, a Világligában és számos felkészülési tornán, egyiken sem sikerült győzelmet elérni ellenük, maradtak nekünk a vereségek, jobb esetben a döntetlenek.
Az egész magyar sajtó „szerb-fóbiáról” cikkezett az elmúlt években, az olimpia előtt pedig nagyon féltette a csapatot. Azt a csapatot, amelynek nemcsak a világszerte elismert kapitánya, Kemény Dénes, de minden egyes tagja elmondta minden interjúban, hogy semmi félelem nincs bennük a szerbekkel szemben, ugyanúgy készülnek ellenük, mint a világ bármely más válogatottja ellen.
Aztán ismertté vált az olimpiai sorsolás, és mindenki fellélegzett egy kicsit, mert kiderült, csak a döntőben találkozhatunk a rettegett szomszédokkal. A többi azt hiszem mindenki számára ismert. A magyar csapat egyre jobban és magabiztosabban játszott Pekingben, míg a szerbek egyik legjobbja, Ikodinovics közvetlenül a torna előtt szenvedett súlyos motorbalesetet, ami teljesen felborította az amúgy is ingatag öltözői egyensúlyt náluk. Ez odáig vezetett, hogy kikaptak az elődöntőben, amit egy kiadós verekedéssel ünnepeltek meg, amíg mi a döntőre készültünk. A döntőre, ahol magabiztos játékkal vertük az Egyesült Államok csapatát, így zsinórban harmadszor, veretlenül lett olimpiai-bajnok a magyar vízilabda-válogatott.
Azóta Kemény Dénes újabb olimpiai ciklust vállalt és már Londonra készíti az átalakított magyar csapatot. Ennek a felkészülésnek az egyik állomása a Volvo-kupa, ahol tegnap fordulatos mérkőzésen ismét csak döntetlent értünk el a szerbek ellen.
Londonig alighanem játszunk még ellenük.
Minden mérkőzést elbukhatunk addig velük szemben, ha az ellenünk vívott londoni döntő után ők mondják majd:
„Megint nem sikerült.”
