Alig léptem ki a balzsamos illatú tavaszi napsütésbe, mikor éreztem, hogy baj lesz. Sejtésem a villamoson már bizonyossággá erősödött: éhségemet gyomrom hangos korgással jelezte. Valamit ennem kell. Azonnal!
Az amerikaiak ilyen problémákra találták ki a gyorséttermeket. Az Astoriánál ráadásul kettő is van. A kérdést végül egy plakát dönti el a McDonalds ablakában: Nagyravágyóknak. Ilyen mértékű éhséget semmi mással nem lehet csillapítani, mint egy gigantikus menüvel.
Belépve az egyes „Mekikben” már látott új arculat fogad itt is. Pasztellszín falak, barna bútorok. A levegőben olaj, kávé és sült hús illata keveredik a sorban előttem álló lány parfümjével. Mmm, Bulgari Blue, finom. Óvatosan megnézem, kihez tartozik ez az illat. Elegáns cipő és decens fekete harisnya simul a formás vádlikra, felül bőrkabát. A csinos alakhoz barna, félhosszú haj tartozik.
És saláta.
Meg sem lepődöm, amikor salátát és vizet kér, nem is fog magába nehéz olajban sült krumplit és kalóriadús húsokat tömni. Annál nagyobb a döbbenetem, mikor tálcájával megfordul és rámmosolyog. Zavaromban a hátam mögé lesek, ki állhat mögöttem, de nincs ott senki, a mosolyt én kaptam.
Bezzeg előttem! Az unott diákmunkás már másodszor kérdezi, mit szeretnék. Ugyanazt, hebegem, és oldalra lesek, merre ül le a lány. Fizetek és leülök. Tőlem kicsit jobbra a mosolygós, épp az ezerszigetet keveri el a salátában. Én is azt teszem, de ügyetlenül kicsit mellé öntöm. Mi van velem? Míg eszem, folyamatosan – reményeim szerint feltűnésmentesen – őt bámulom. Tudomást sem veszek a mellettem zajongó bölcsészekrők, akik tinilányokat szédítenek, a kisfiúról, aki nem azt a játékot kapta menüjéhez, amit szeretett volna, ezért az őrületbe kergeti a nagymamáját. Fejemben valami halk zsongás elnyomja a hangszórók diszkózenéjét és csak a kecses kezeket – nincs gyűrű! – a szépen ívelt szemöldököt és a rakoncátlanul a szem elé hulló hajtincset nézem. Néha ő is rám pillant. A félig megevett saláta ízéről szinte fogalmam sincs, a vizet ki sem bontottam, hisz nem szeretem a mentest.
Épp azon töröm a fejem, hogyan elegyedhetnék szóba vele, mikor egy öltönyös férfi lép be és határozottan a lány felé indul. Az felnéz a salátából, arca kivirul, mosolyog. Csókkal köszönti a férfit, de ezt csak félszemmel látom, mert leforrázva már az ajtó felé tartok.
Ahogy kilépek, a gyomrom korog egyet.
Ennem kell valamit.
